Vágjunk a közepébe: az 1974-es klasszikus remake-jéről van szó. Akkor, 30 évvel ezelőtt Tobe Hooper egy megtörtént mészárláson alapuló horror-mérföldkövet írt és rendezett meg, amely mára meglehetős kultstátuszra emelkedett. Ugyan, mint minden sikeres filmet, A texasi láncfűrészes mészárlást is elérte a folytatások sora (2+1), de a sequelek meg sem közelítették az eredeti színvonalát és mondanivalóját. 2003-ban aztán (nem tanulva az elődök szakmai bukásából) ismét lehetőség mutatkozott a téma újracsiszolására, az aktuális trendnek megfelelően egy remake formájában. Tobe Hooper helyett a német születésű Marcus Nispel került a rendezői székbe, aki ezelőtt - megint csak egy mai trendnek megfelelően - videoklipekkel foglalatoskodott (Faith No More, Janet Jackson). S hogy milyen lett a végeredmény? Lehet, hogy sokaknak nagyon tetszik egy videoklip szemléletű nézőpont no mondanivalóval, viszont látványos testszaggatással, ám ennél a filmnél én semmiképpen nem tartozom közéjük. Nálam A texasi láncfűrészes a felesleges feldolgozások váll-lehúzó zsákját terheli. Jócskán lehetne csócsálgatni, illetve szétszaggatni a forgatókönyvet, de igazság szerint olyan tekintetben felesleges, hogy remake folytán nagyjából követi az eredeti nyomvonalát. Én a '74-es "Texasit" nem láttam, ezért arról nem nyilatkozhatok, de ez a mostani szerintem nem működik. Roppant idegesítő, hogy a végén kiderül, akárkivel is találkozott az 5 fiatal, hogy segítséget kérjen, mind egy követ fújnak, egy brancshoz (család?) tartoznak. Rögtön az undorító (ámde vicces) Eszelős szívatásra asszociáltam, no meg a nálunk be nem mutatott House of 1000 corpses-re. Ez az oka annak (mármint a "mindenki ellenség" fikció), hogy A texasi láncfűrészes jócskán elszakad a valóságtól, s valamilyen szürreális világba mászik át - ami épp ezért nem lehet igazán félelmetes. Az áldozati bárányok (az 5 barát) bábukká válnak egy öncélú mészárlásban, ami tartalmilag nagyon, de nagyon kevés. És, mint az imént írtam, egyáltalán nem félelmetes! Csupáncsak taszító. Ha filmekről van szó, általában nem vagyok alacsony tűrőképességű néző, hiszen pl. anno a Hullajó alatt is jókat pizzáztam. De A texasi láncfűrészest eléggé gyomorforgatónak érzem. Az egész sztori arra megy ki, hogy minél több vér elfolyjon, minél több végtag szakadjon le a törzsről, s minél undorítóbb legyen az egész. Ez pedig inkább dühös antipátiát, mint a szórakozás borzongató szimpátiáját váltja ki. Nem azonosulunk a főszereplő fiatalokkal, nem éljük át Leatherface (imádnivalóan beszédes név) motivációit (ha vannak neki), és nem hiszünk az egész elmebeteg "tanyavilágban". Bőrpofa filmvégi feltámadásával pedig végleg betelik a pohár (miután elnyiszatolta saját ütőerét, a szőke csaj levágta a jobb karját, és bárddal hasogatta szét a felsőtestét). Azért hülyének már ne nézzenek bennünket, még ha fikcióról is van szó! Az ijesztőnek szánt jelenetek előre láthatóak, a fordulatok papírszagúan kiszámíthatóak, az egyes reakciók ostobák. Mint maga az egész (szadista-beteges) film. Lehet, hogy iménti bekezdéseimmel nem loptam be magam néhány rajongó szívébe. Pedig én is szeretem a horrorfilmeket, épp ezért veszem észre az(oka)t az elemeket is, amely(ek) jó(k). Az operatőri munka dicséretre méltó (érdekesség: a '74-es eredetit és a '03-as feldolgozást egyaránt Daniel Pearl fotografálta), a vér ábrázolása különösen ijesztő, mivel a vörös hihetetlenül élénken mutat a matt (sárgás-barnás) színek mellett. A vágások is alkalmasak a feszült hangulat megteremtésére - kár, hogy a forgatókönyv nem tudott felnőni hozzájuk. A kulisszák, a díszlet (főleg Leatherface birodalma) aprólékosan kidolgozottak, rémisztőek, megfelelően jelzik a valóság és a valótlanság határán való egyensúlyozást. Színészi játékról azonban A texasi láncfűrészesnél nem beszélhetünk! Az egyetlen drámai jelenet (amikor a szőke csaj leszúrja a kampóra akasztott szőke srácot, hogy az ne szenvedjen tovább) inkább komikus, mint megrendítő, ennél fogva az alakítások is sematikusak, komédiába illőek. Szóval A texasi láncfűrészes ócska kis horrorfilm! Aki él-hal az értelmetlen trash-ért, annak biztosan tetszeni fog, de aki keresi a borzalmak mögött az értelmet is, csalódásra lesz kárhoztatva. Én ez utóbbi csapdájába estem, így máskor jobban meggondolom, hiszek-e az ostobának tűnő horrorfilmek mélységeiben.