Könyörtelen és kegyetlen gyilkos volt, lélektelen ember, aki gyerekeket erőszakolt meg. 1891-ben született Minnesota külvárosában, nyolc éves korára alakult ki benne az egész életét végigkísérő bűnözési és gyilkolási hajlam. 11 évesen szülei egy javítóintézetbe küldték, egy betörési esetet követő vádalku folytán. Többször közösültek vele és fizikailag bántalmazták két éves ott tartózkodása alatt, így érzelmi problémái jelentősen súlyosbodtak. Tinédzser korában élvezte, ha felgyújthatott valamit és láthatta, ahogy leég az épület; gyakran fantáziált arról, hogy tömeggyilkosságot követ el. Miután 1922-ben megerőszakolt és megölt egy 12 éves fiút, vidáman emlékezett vissza az esetre: "Az agya kifolyt a fülén, mikor otthagytam. Nem sajnálom. Nem bánt a lelkiismeretem. Jól alszom és szépeket álmodok."

Ő volt Carl Panzram, Amerika egyik legvadabb, bűntudatot nem ismerő sorozatgyilkosa. Az évek során elszenvedett kínzások, verések és szexuális zaklatások, börtönben és a külvilágban egyaránt, annyira elkeserítették, hogy aljas személyiség vált belőle. Mindenkit megvetett, beleértve saját magát is. "Annyira tele voltam gyűlölettel, hogy nem fért meg bennem a szeretet, a szánalom, kedvesség, tisztelet és illem." - mondta. "Csupán azt bánom, hogy egyáltalán megszülettem." Nomád életmódot folytatott, bűnözött Európában, Skóciában, az Egyesült Államokban, és Dél-Amerikában egyaránt. Egyszer Afrikában hat embert ölt meg egy nap alatt és a holttesteket megetette a krokodilokkal. Kaotikus életének nagy részét börtönökben töltötte, az elnyomás őskori módszerei közé tartoztak akkortájt a középkori időkre emlékeztető kínzások.

Mikor szabadlábon volt, Panzram ölt, erőszakolt és gyújtogatott, amerre járt; olyan pusztító hadjáratot folytatott, melyhez foghatót még sose láttak a hatóságok. A züllést ő maga azzal magyarázta, hogy a szülei "közönyösek voltak, rosszul tanítottak, rossz környezetben, ezért tértem a rossz útra." De Panzram legjobban a börtönöket gyűlölte. Egész élete egy reménytelen körforgás csapdája volt: rabság, bűn, majd vissza a börtönbe. Dr. Karl Menninger egyszer azt mondta róla, hogy "szembenézett a saját magában és a többi emberben lakozó gonosszal. Mindig is olyan embernek tartottam, aki a büntetésvégrehajtási rendszerünk képzeletbeli terméke."

1930-ban, kivégzésének napján, a Leavenworth állami fegyházban, jókedvűen felsietett az akasztófa lépcsőin, szembeköpte a hóhért, majd ráordított: "Igyekezz, te barom, amíg itt szerencsétlenkedsz, meg tudnék ölni tíz embert!"

Ez hát annak az embernek a története, aki "túl gonosz volt, hogy éljen". Igazi mizantróp volt, szívből gyűlölte embertársait. Nem kért bocsánatot saját magáért és a társadalom intézményeit hibáztatta abnormális viselkedéséért. Carl Panzram esetén nem kell túlzásokba bocsátkozni az életvitelt és a bűnös tetteket illetően. Elég az igazságot elmondani.

* * *

Carl Panzram 1891. június 28-án született, egy elhagyatott farmon, Minnesota északi részén. Szülei német származásúak voltak, keményen dolgozó, komor emberek, ugyanakkor rendkívül szegények, csakúgy, mint a többi bevándorló akkortájt. Carlnak öt fiú- és egy lánytestvére volt. Egyszer azt mondta, a testvérei őszinte és elkötelezett farmerek voltak, de ez a vonás benne nem volt meg. "Egy emberi állat voltam, amióta csak megszülettem... Tolvaj voltam és hazudozó." - mondta. "Minél idősebb lettem, annál hitványabbá váltam." Carl 7 éves volt, amikor a szülei házassága véget ért. Az alacsony anyagi szinten élő emberek számára persze nem volt se válás, se bíróság, se tartásdíj. Az apja egyszerűen elment a farmról egyik nap és soha nem tért vissza. Sötét jövő várt a családra. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztak a farmon, de erőfeszítéseiknek nem termett sok gyümölcse. A korai évek során Carlt többször megverték fivérei, a legjelentéktelenebb dolgok miatt is. "Mindegyik azt gondolta, helyénvaló, hogy becsapjanak engem, hazudjanak nekem és elverjenek, amikor épp kedvük tartja, és ez elég gyakran előfordult." - írta később. 11 évesen Carl betört egy szomszédjuk házába. Mindent elvitt, amit csak tudott, többek közt egy pisztolyt is. Fivérei hamar észrevették és eszméletlenre verték. Carlt később letartóztatták az ügy miatt és 1903-ban a Minnesotai Állami Gyakorlóiskolába küldték, ami egy javítóintézet volt, fiataloknak.

Az iskola a Mississippi folyó Red Wing városában, St. Paultól délre volt található, és háromszáz, 10 és 20 év közötti diákja volt. A bentlakók ki voltak szolgáltatva a felügyelőknek, akikre nagyon kevés figyelmet fordítottak kívülről, ha egyáltalán fordítottak - egy ilyen környezet igencsak elősegítette, vagy legalábbis megteremtette a feltételeit egy olyan szinten durva bánásmódnak, amit manapság el se lehetne képzelni. A felvételi napló 1903. október 11-ei bejegyzése szerint Panzram problémája a "javíthatatlanság", szüleivel való kapcsolata pedig "veszekedő". Mikor Carl megérkezett Red Wing-be, bevitték egy fogadóterembe, ahogy egy férfi dolgozó vizsgálta meg őt. Az ijedt fiúnak meztelenre kellett vetkőznie és szexuális szokásairól kérdezték. "Megvizsgálta a péniszemet és a végbélnyílásomat, megkérdezte, paráználkodtam vagy közösültem-e már, közösültek-e velem, maszturbáltam-e már." - írta később. Mindez intő jele volt annak, ami később történt.

A bentlakók keresztény hitoktatásban is részesültek. Ha rosszul viselkedtek vagy nem tanulták meg a leckét, haragos, gyűlölködő felügyelők támadtak rájuk. Carl hiányos taníttatásban részesült korábban a farmon, ezért nem tudott jól olvasni. Többször meg is verték emiatt. "Talán nem tanultam sokat iskolai módon, de megtanultam, hogyan legyek elsőosztályú hazudozó... és elindultam az elkorcsosulás útján is." - mondta. Hamarosan kialakult benne a felügyelők és a valláshoz kapcsolódó összes dolog iránti gyűlölet - úgy vélte, a vallás miatt szenvedett. "Először azon gondolkoztam, hogy igazságtalanul aláztak meg. Aztán elkezdtem utálni azokat, akik rosszul bántak velem. Aztán arra gondoltam, hogy bosszút állok, amilyen hamar és gyakran csak lehet. Mindegy volt, ki jön szembe." - mondta később.

Minél több verést kapott, annál gyűlölködőbb lett. Fadeszkákkal, vastag bőrszíjjal, korbáccsal és nehéz lapáttal ütötték. Carl ezalatt folyamatosan bosszút forralt. 1905. július 7-én éjszaka barkácsolt egy egyszerű eszközt, ami meggyulladt, miután otthagyta az épületet. A tűz gyorsan terjedt az iskolai műhelyben, ami aztán porig égett. Carl ezalatt az ágyában feküdt és élvezte az édes bosszú látványos sikerét.

1905 végefelé Carl otthagyta a Minnesotai Állami Gyakorlóiskolát és rémségeit. Megtanulta, hogy azt mondja, amit a személyzet hallani akart, és mikor megjelent a bizottság előtt, meggyőzte őket, hogy megváltozott és az iskola "megjavította" őt. "Megjavított, persze... A keresztények megtanították, hogyan legyek álszent, én meg megtanultam lopni, hazudni, gyűlölni, gyújtogatni és ölni." - mondta. "Megtanultam, hogy egy fiú péniszét nem csak vizelésre lehet használni; hogy a végbél másra is jó..."

Télen Carl anyja, Lizzie Panzram, eljött érte Red Wing-be, hogy hazavigye. Carl megváltozott. Egyébként is otthonülő típus volt, de most még zárkózottabb, csöndesebb, visszahúzódóbb lett. Az anyja azonban más dolgok miatt aggódott. Carl egyik fivére meghalt egy fulladásos balesetben, és a saját egészsége is megromlott. Nem volt ideje egy lázadó gyermekre, aki mindig kereste a bajt. Talán azt hitte, hogy Carl majd egyedül meg tudja oldani problémáit. Carl azonban már ilyen fiatalon mély megvetést tanúsított anyja iránt.

"Anyám túl bolond volt ahhoz, hogy bármi jót tanítson nekem." - mondta évekkel később. "Kevés szeretet ment kárba. Először még kedveltem és tiszteltem őt. Aztán az érzéseim egyre inkább bizalmatlanságba, ellenszenvbe, undorba csaptak át, innen már nagyon rövid idő alatt következett a tiszta gyűlölet."

Egyszerű élete során nem ismert mást, csak szenvedést, bántalmazást és kínzást. Fiatal feje olyan dolgokon elmélkedett, amikről más gyermeknek alig volt fogalmuk. "Végleg eldöntöttem, milyen életet fogok élni, ha elmegyek innen. Elhatároztam, hogy rabolok, gyújtogatok, pusztítok mindenhol és megölök mindenkit, akit csak tudok, amíg csak élek." - írta évekkel később.

1906. januárját írtuk és Carl Panzram hamarosan rászabadult a világra.

* * *

14 évesen Panzram kénytelen volt az anyja farmján dolgozni. Úgy gondolta, a megerőltető munka kilátástalan jövőt biztosít csak, ezért meggyőzte anyját, hogy küldje el egy másik iskolába. Itt rövid idő alatt vitába keveredett egy tanárral, aki többször is elverte egy korbáccsal. Carlnak sikerült szereznie egy pisztolyt, amit bevitt az iskolába, hogy az osztály szeme láttára ölje meg a tanárt. Ezt azonban nem tudta megtenni, egy birkózás során a fegyver kiesett a nadrágjából, le a földre. Kirúgták az iskolából és mehetett vissza a farmra. Két héttel később azonban felkapaszkodott egy tehervonatra és örökre otthagyta a minnesotai farmot.

Az elkövetkezendő néhány évben Carl bejárta a középnyugatot, teherkocsikban aludt, a vagonok alatt utazott, és menekült a vasúti zsaruk elől, akik időnként veszélyesebbek voltak a törvényen kívülieknél is. Ételt kéregetett, de el is lopta, amikor csak tudta. Része lett a csavargók és koldusok kiterjedt és változékony kultúrájának; ezek az emberek annak idején nagy számban voltak jelen Amerika vasútjain. A háború előtti évek voltak ezek, az őrület, aktivitás és mélyreható szociális változás időszaka. Az Egyesült Államok terjeszkedett, növekedtek a pénzügyi mutatók, aztán hirtelen az egésznek vége lett, amikor 1929-ben, a Fekete kedden, összeomlott a tőzsde. Később eljött a törvénynélküliség ideje, amit az 1919-es szesztilalom is ösztönzött, ekkortájt szinte senki nem tisztelte a hatóságokat. Mintha mindenütt bűnözők dolgoztak volna. A vasút sem volt kivétel ezalól.

Nem sokkal azután, hogy otthagyta Minnesotát, Carl egy Montanaból nyugatra induló tehervonatra szállt. Összeakadt négy férfival, akik egy fával megrakott kocsiban tanyáztak. Azt mondták, vesznek neki szép ruhákat, és meleg szobában aludhat. "De először még akartak tőlem egy kis apróságot." - írta Panzram évekkel később. A négy férfi csoportosan megerőszakolta. "Sírtam, könyörögtem, esdekeltem, hogy szánjanak meg és ne bántsanak, de mindegy volt, mit mondtam, nem tudtam őket eltéríteni a szándékuktól!"

Élve maradt, de az incidens azt a kevés könyörületet is kiirtotta belőle, ami talán még megmaradt neki. Nem sokkal később Panzramot betörésért lecsukták Butte városában, Montanában, és büntetésből a Miles Cityben található Montana Állami Javítóintézetben kellett eltöltenie egy évet.

1906 tavaszán a 14 éves Carl Panzram megérkezett a javítóintézetbe. Testfelépítése, mint egy felnőtté, és több, mint 80 kilót nyomott. Néhány héten belül itt is kétes hírnévre tett szert, mint született bűnöző, a felügyelők is nagyobb figyelmet fordítottak a dacos tinédzserre. Az egyik őr sportot űzött abból, hogy nyomorulttá tegye Panzram életét. "Addig macerált, amíg eldöntöttem, hogy megölöm." - írta később. Talán egy nehéz deszkát az egyik műhely mellett, és egyik éjjel, amikor az őr hátat fordított, fejbevágta.

"Emiatt többször is megvertek, be is zártak és még szorosabb őrizetet kaptam, mint eddig." - mondta évekkel később. Elege lett a börtönéletből és elhatározza, hogy kitör onnan, még ha az életébe kerül is.

1907-ben Panzram és egy másik bentlakó, Jimmie Benson, megszöktek a Montana Állami Javítóintézetből. Sikerült ellopniuk néhány pisztolyt egy közeli városból és Terry felé vették az irányt. "Körülbelül egy hónapig maradtunk együtt, kelet felé csavarogtunk, elloptunk és felgyújtottunk mindent, amit csak tudtunk." - írta Panzram. "Megtanítottam rá, hogyan gyújtson fel egy templomot, miután kirámoltuk. Sokszor megcsináltuk, rendszeresen kiraboltunk és felégettünk egy-egy templomot, amikor csak lehetőség volt rá." Egész élete során, bármerre járt, Panzram betört a templomokba és porig égette őket, egyik kedvenc bűnös cselekedete volt ez.

Különös jelentősége volt a templomoknak Carl Panzram elméjében, azóta, hogy meggyűlölte a kereszténységet Red Wing-ben. "Most már persze nagyon szeretem Jézust." - mondta. "Igen, annyira odavagyok érte, hogy legszívesebben újra keresztre feszíteném!"

Benson és Panzram az államhatár felé utaztak, Glendive, Crane és Sidney városokon keresztül, kirabolva az embereket és otthonaikat útközben. Végül megérkeztek Minnesota nyugati részébe, két pisztollyal felszerelkezve, több száz dollárral a zsebükben. Fargo városában elhatározták, hogy különválnak és mindketten a saját útjukat járják. Panzram, aki Jefferson Baldwinra változtatta a nevét, végül nyugatnak vette az irányt, keresztül az államon, Észak-Dakota hatalmas síkságai felé.

* * *

1907. decemberében Panzram a Montana államban található Helena városába utazott, ahol a törvénynek nem igazán volt ereje és az emberek pisztolyt hordtak a derekukon. Főleg kanadai szőrmekereskedők és keménykötésű halászok lakták ezt a helyet; nem éppen tinédzsereknek való környék volt. Egyik este Panzram egy helyi fogadóban iszogatott, és hallotta, hogy valaki a seregbe toboroz embereket. Még aznap este besorozták őt is az Egyesült Államok hadseregébe, mivel hazudott a korát illetően. Panzram elindult a tengerészeti táborba, ami akkor a William Henry Harrison erődben volt, Nyugat-Montana egyik távoli pontján. A 6. gyalogság A-szakaszába osztották be közlegényként. Első egyenruhás napján fegyelemsértés miatt vádolták meg, mert nem végzett el egy feladatot. A rákövetkező hónapban többször is bezárták különféle apró kihágások miatt. Állandóan részeg volt és irányíthatatlan, képtelen volt alkalmazkodni a katonás fegyelemhez.

1908. áprilisában betört a szállásmester épületébe és 88 dollár értékű ruhát lopott el. Ahogy megpróbált engedély nélkül eltávozni a cuccokkal, a katonai rendőrség letartóztatta és bezárta. 1908. április 20-án általános haditörvényszék elé került, a katonai bíróságot 9 fiatal és idősebb tiszt alkotta, akik nem tűrték, hogy egyenruhás férfiak bűnös tetteket hajtsanak végre. Panzram három rendbeli lopás vétségében bűnösnek vallotta magát.

A bírósági iratok szerint "tiszteletlenül elbocsátjuk az Egyesült Államok hadseregéből, megfosztva minden neki járó fizetéstől és juttatástól, valamint kemény munkára kötelezzük három évig, bárhol, az illetékes hatóság utasításának megfelelően."

Az állami rabokat akkortájt a Kansas-i Leavensworth Erődbe küldték. A későbbi elnök, William Howard Taft, aki akkor háborús ügyekért felelős miniszter volt, jóváhagyta a börtönbüntetést. De nem ez volt az utolsó alkalom, hogy útjaik keresztezték egymást.

Panzramot vasra verték és kivitték a helyi vasútállomásra, más katonai elítéltek társaságában. Beterelték őket egy marhavagonba, ahol fegyveres őrök vigyáztak rájuk, és az ezer mérföldes úton se enni, se inni nem kaptak. A vonat kigördült a helenai állomásról és délnek vette az irányt, Wyomingba, keresztül a nebraskai kukoricamezőkön, Kansas keleti területe felé, ahol a Leavenworth Állami Fegyház falai úgy tornyosultak a Missouri folyó sáros partjain, akár óriás sírkövek.

* * *

Az állami fegyház a Kansas-i Leavenworth Erődben igazi meghökkentő látványt nyújtott. 12 méter magas, 6 méterrel a mélybe nyúló betonfalak, akárcsak egy valódi erődítmény. Több, mint 1500 hektár nagyságú szabad, sík területet foglalt el. A börtönt eredetileg katonai foglyok számára építették a polgárháború után, majd, bár folyamatosan használták, az intézmény megrongálódott, pénzhiány és gondatlanság miatt. Az új építési terveket 1895-ben hagyták jóvá, a tényleges építkezés pedig pár évvel később kezdődött meg. A polgárháború korábbi elítéltjei végezték az összes fizikai munkát. A fő épületrész 1903 közepén készült el. Még abban az évben 400 rabot át is helyeztek oda. Az új börtön falai több, mint 23 hektár nagyságú területet fogtak közre, beleértve négy laktanyát és más kiegészítő létesítményeket is. 1906-ra, két évvel Panzram érkezése előtt, a régi börtön összes lakója átkerült az új épületbe.

1908 májusában, megbilincselt kézzel és vasra verve, Panzram először tapasztalta meg a Leavenworth-i Állami Fegyház nyomasztó légkörét. A felügyelők nem tudták, hogy csak 16 éves, ezért ugyanúgy bántak vele, mint bárki mással. A raboknak minden reggel fel kellett sorakozniuk, rossz időjárás esetén is. Az őrök szigorú fegyelmet és feltétlen engedelmességet vártak el. Több más korabeli intézményhez hasonlóan itt is megkövetelték a csendet, és ha valaki engedély nélkül mert beszélni, megkorbácsolták és magánzárkába került. Ezt a csendrendeletet a New York állambeli Auburn Fegyházban vezették be először, a 19. században, és évtizedeken keresztül fennmaradt. Ez az akkori börtönökben rendkívül hatásos eszköze volt az irányításnak. Bármilyen kihágást késlekedés nélkül megtoroltak.

Panzramnak több verést is el kellett szenvednie és hamarosan nagyon elszánt lett, hogy kiszabaduljon. "Nem túl régóta voltam ott, mikor már meg akartam szökni, de nem volt szerencsém." - mondta. Ekkor úgy döntött, hogy felgyújtja az egyik műhelyt, ezzel több, mint 100,000 dolláros kárt okozott. Bár ezen tettével sohasem vádolták meg, Panzram többször bajba került más szabályok megszegése miatt.

Az őrök számára a foglyok kínzása természetes volt, mivel azt hitték, csak így tudják kézben tartani őket. Egy elítélt sem úszta meg a büntetést, ha megszegett valamilyen szabályt. Mindez még több erőszakhoz, később anarchiához vezetett. A rabok és az őrök felett ott lebegett a bezártság és félelem damoklészi kardja. Minden őr tudta, ha kitör egy lázadás, kevés az esélyük, hogy élve megússzák. A börtön lakóit egyetlen módon lehetett legyőzni: elnyomás, szigorú büntetés, kegyetlenség a lázadókkal szemben, és példát statuálni azokkal, akiket elkaptak.

Panzramot egy 25 kilós vasgolyóhoz láncolták hozzá. Mindenhova cipelnie kellett magával, még alváskor is rajta volt. Egy bányában kellett követ törnie, napi 10 órán keresztül, a hét minden napján. Ezalatt viszont megerősödött és megizmosodott, és kereste az alkalmas pillanatot, hogy megszökhessen. Egyre keserűbb és dühösebb lett, elhatalmasodott rajta a bosszúvágy, várta, hogy eljöjjön a nap, amikor újra szabadon járhat-kelhet.

"1910-ben engedtek ki abból a börtönből. Én voltam a megtestesült hitványság... Na igen, már akkor egy rohadt alak voltam, mikor bementem." - írta évekkel később. "De mikor elmentem onnan, a maradék kis jót, ami még talán volt bennem, kirúgdosták és kiverték belőlem." 1910 augusztusában került ki. Kisétált a friss levegőre, és meg volt győződve arról, hogy soha többé nem látja Leavenworth-öt és gyűlölt falait. De tévedett. 20 évvel később ismét bezárták ugyanitt. De ekkor már a halálbüntetést várta.

* * *

Mikor 1910-ben kiengedték Leavenworth-ből, Panzramnak nem volt hova mennie. Még csak 19 éves volt, és fiatal életének jelentős részét javítóintézetekben és börtönben töltötte. Leavenworth-ben az összes halvány reménysugár, hogy érett, sikeres felnőtt legyen belőle, gyakorlatilag megsemmisült. A több éves rossz bánásmód és fizikai kínzás megtette a magáét. Carlnak nem volt családja, aki törődött volna vele, nem volt otthona, jövője kilátástalan volt. Valószínűleg soha nem tapasztalta meg egy nő érintését élete során és nem fejlődött normális férfivá. "Csak az járt a fejemben akkor, hogy pokollá tegyem mindenkinek az életét, amikor csak lehet." - mondta.

Az elkövetkezendő években Panzram bejárta Kansas-t, Texas-t, majd végül Kaliforniában kötött ki. Ezalatt többször letartóztatták, Jeff Baldwin néven, csavargás, betörés, gyújtogatás és rablás miatt. Megszökötta a ruski, texas-i és az oregoni Dalles börtönéből is. "Régi istállókat, pajtákat, kerítéseket, kamrákat gyújtottam fel, vagy bármit, amit csak lehetett. Ha más nem volt, maradt a fű meg a fák a prérin. Bárhol, bármit."

Mikor betört az egyes házakba, először mindig pisztolyokat keresett. "Minden aprópénzt töltényekre költöttem. Lesből lövöldöztem a farmerek házainak ablakaira. Ha teheneket vagy lovakat láttam a mezőn, elszabadítottam őket." - írta. Hatalmas távolságokat tett meg vonaton, elidőzött Washingtonban, Idahoban, Oregonban és Utah államban is. Útját a módszeres és könyörtelen pusztítás jellemezte, a rendőrök állandóan a sarkában voltak, de mindig egy lépéssel lemaradva. Kegyelem nélkül erőszakolt, ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy egy új áldozatot cserkésszen be. "Ha találkoztam valakivel, aki kinézett valahogy, ráfogtam a pisztolyt és levetettem a nadrágját. Nem voltam válogatós. Öreg, fiatal, magas, alacsony, fehér, fekete - megdugtam mindet. Nem számított, csak az, hogy emberi lények voltak." - írta évekkel később.

1911 nyarán Panzram Jefferson Davis néven járt városról-városra, kirabolta az embereket és vonaton menekült el, amikor csak tudott. A kaliforniai Fresno-ban letartóztatták, mikor ellopott egy biciklit. A kerületi börtönbe került 6 hónapra, de már 30 nap után megszökött. Felpattant egy északnyugat felé haladó tehervonatra, és magával vitt néhány pisztolyt, amiket a városon kívül ásott el, mielőtt letartóztatták. Egy zárt vagonban utazott két másik csavargóval, és itt volt az újabb lehetőség az erőszakra. "A fiatalabbikat és csinosabbikat méricskéltem éppen, vártam az alkalmat, hogy előhúzzam a rudat, majd kizsebeljem őket." - mondta. De egy vasúti zsaru éppen betévedt a vagonba és pénzt akart kicsikarni tőlük, hogy a vonaton maradhassanak. Panzramnak más elképzelései voltak.

"Előszedtem a fegyverem és mondtam neki, hogy én vagyok az, aki járja a világot és segít az embereken." - mondta. Panzram elvette a rendőr óráját és az összes pénzét. Ezután rászegezte a pisztolyt a rendőrre és megerőszakolta, a másik két fickó szeme láttára. Majd rájuk parancsolt, hogy tegyék ők is ugyanezt, "kis erkölcsi rábeszélés, valamivel több hadonászás a pisztollyal, mire ők is meghágták a kalauz urat." Panzram kihajította mindhármukat a vonatból és folytatta útján Oregon államba, ahol ő is az időszakos dolgozók egyike lett, akik járják az országutat és munkát keresnek. Ha nem volt munka, a túlélést biztosítani kellett, bármi áron.

* * *

1913-ra, a sokéves ivászat, verések, rabság és utcai élet kemény bűnözőt faragtak Panzramból. Fizikailag is rendkívül fejlett volt, széles vállú, izmos. Sötét haja és kellemes megjelenése vonzotta a nőket, de Panzram semmilyen érdeklődést nem tanúsított az ellenkező nem iránt. Megjelenése is furcsa volt és komor, ami elbátortalanította az embereket és kíváncsivá tette őket, mi lehet a hideg, sivár tekintet mögött. Ahogy Carl folytatta útján északnyugaton, több államban is letartóztatták, Jack Allen néven.

"Ezzel a névvel kerültem be az oregoni Dalles börtönébe, autópálya menti rablások, erőszak és közösülés miatt... Talán 2-3 hónapot voltam ott, aztán meglógtam." - mondta később. Dalles egy kemény kikötőváros volt a Columbia folyó mentén, ahol gyakran megfordultak kalózok, szerencsejátékosok, munkások és törvényen kívüliek. Mikor meglépett a börtönből, egy rakás dühös tiszttel a nyomában, Panzram elhagyta Oregont és a keleti határon át Idahoba ment.

Egy héten belül ismét letartóztatták lopás miatt és a helyi börtönbe zárták, Harrisonban. Ekkor a Jeff Davis nevet használta. A börtönt hanyagul vezették, csak cellák voltak és egy külső fal. Itteni rabságának első éjszakáján felgyújtotta az egyik épületet, és több fogoly is meg tudott ekkor szökni, köztük ő maga is. Gyorsan északra menekült, az őscédrusok erdején át, keresztül a Bitterroot-hegységen, Nyugat-Montanába.

Chinook városában Jefferson Davis néven zárták be betörésért, és egy éves börtönbüntetést kapott, melyet a Deer Lodge-ban található Montanai Állami Börtönben kellett letöltenie. Butte-tól 30 mérföldre északra, a Sziklás-hegység közepén, a börtön egy középkori kastélyra emlékeztetett. 1895-ben építették, amikor az amerikai börtönöket az európai kastélyok mintájára tervezték. Négy hegyes torony emelkedett méltóságteljesen a sötét és fenyegető komplexum fölé, melyet vastag kőfalak zártak körül. Mind a négy falon és a sarkokon őrtornyok voltak, azonos távolságra egymástól. A tornyokban felfegyverzett őrök tartották szemmel a hatalmas udvart, és készek voltak lelőni bárkit, aki szökni mert volna. A felvételi jegyzék szerint Panzram 1913. április 27-én került be. Azt mondta, foglalkozása szerint "pincér és fuvaros". De az elítéltek nem sokat tudtak csinálni odabent, a gyilkolást leszámítva.

Deer Lodge-i tartózkodása alatt újra összetalálkozott Jimmie Bensonnal, egykori cellatársával a Montanai Állami Javítóintézetből. Ő 10 évet kapott, rablásért. Együtt tervelték ki a szökést, de az utolsó pillanatban Bensont áthelyezték, így nem tudták végrehajtani az akciót. 1913. november 13-án Panzram meglógott egyedül és Butte felé menekült. Alig egy héttel később betörés miatt letartóztatták Three Forks-ban, ekkor a Jeff Rhodes nevet adta meg. Egy évvel megtoldották a büntetést a szökés miatt, és visszakerült az állami fegyházba.

Deer Lodge-ban az élet lassú és monoton volt. Kevés felügyelő, rossz vezetés, alig volt szervezett munka a foglyok számára, akik a nap nagy részét a cellájukban töltötték, feküdtek a priccsen, vagy sétálgattak a börtön udvarán. "Itt már igazi tapasztalt farkas voltam." - mondta. "A reggeleket közösüléssel kezdtem, folytattam keményen egész nap, néha a fél éjjelen át." Óriás termete és hírneve miatt a többi foglyot is megfélemlítette és azok engedelmeskedtek. "Annyira el voltam foglalva ezzel, hogy nem volt időm Jézust szolgálni, ahogy a javítóintézetben tanították." - írta később. Panzram leülte a teljes büntetést, és 1915. március 30-án szabadon engedték.

"Mikor elmentem onnan, az őr azt mondta, tiszta vagyok, akár egy liliom, megszabadultam minden bűnömtől." - írta. "Adott 5 dollárt, egy rend ruhát meg egy jegyet a következő városba, hat mérföldre innen."

* * *

Bármerre járt, Panzram élelmet, ruhát, pénzt és pisztolyokat lopott. 1915-ben hónapokon át utazott fel és le a Columbia folyón, Washingtonon, Idahon, Nebraskán és Dél-Dakotán át. Igazi vasúti veterán volt. 1915. június 1-jén éjjel betört egy házba az Oregon állambeli Astoriában. Elemelt egy rend ruhát és más tárgyakat, melyek értéke nem érte el a 20 dollárt. Később letartóztatták, amikor megpróbálta eladni az egyik lopott karórát. Meg is vádolták és később, miután a helyi védőügyvéd megígérte, hogy enyhítik az ítéletét, bűnösnek vallotta magát. Hét évet kapott, büntetését az Oregoni Állami Fegyházban kellett letöltenie.

1915. június 24-én megérkezett a börtönbe, mint Jefferson Baldwin, és ő lett a 7390-as számú rab. A felvételi eljárás során Alabamát adta meg születési helyeként, míg foglalkozásának a "tolvajt" jelölte meg. Ugyanitt megemlítették, hogy két másik nevet is használt: a Jefferson Davis-t és a Jeff Rhodes-ot. Az őröknek azonnal feltűnt az új elítélt goromba, nem együttműködő hozzáállása. De nem igazán érdekelték őket a makacskodó rabok. A salemi börtön híres volt a foglyokkal szembeni kegyetlen és kínzó bánásmódjáról. Az akkori felügyelő a keménykötésű, nyers természetű, korábban seriffként dolgozó Harry Minto volt, aki szentül hitte, hogy csak erőszakkal lehet kordában tartani a bűnösöket. Korbácsolás, slagozás, verés, éheztetés, izoláció - ezek voltak a salemi élet mindennapos részei.

Minto átvette az auburni rendszert, de az itteni rabokat már egyetlen szóért is megbüntették, ha az engedély nélkül hagyta el a szájukat. Gyakran a falhoz bilincselték őket és gerendákról lógatták le őket órákon, néha napokon keresztül. A rabokat a szörnyű "kilencfarkú macskával" korbácsolták meg, ami egy brutális eszköz volt és csúnya sérüléseket okozott az illető hátán. "Megesküdtem, hogy ezt nem fogom hét évig elviselni" - mondta Panzram, "és szembeszálltam a felügyelővel és a többi tiszttel, mondván, velem ilyet nem tesznek. A felügyelő is megesküdött, hogy mindennap ezt kapom, vagy megöl."

Szinte azonnal bajba került szabálysértés miatt, és a büntetések mindennapossá váltak. A fegyelmi akta 1916. január 1-jei bejegyzése szerint Panzram "napi 10 órát fog lógni két napon át, rossz viselkedésért, zavarkeltésért és egy tiszt megsértéséért." A következő hónapban, február 27-én "12 órás lógás: elhagyta cellája körzetét, veszélyes fegyvert birtokolt, egy farudat." Később egy gumibotot találtak nála és a "föld alá" került három hétre, ezalatt csak kenyéren és vízen élt. "Levetkőztettek minket és odaláncoltak az ajtóhoz." - mondta, "aztán addig csapkodtak a tűzoltóslaggal, amíg tele nem lettünk fekete és kék foltokkal, és félig meg nem vakultunk."

Ennek ellenére Panzram nem hagyott fel harcias viselkedésével. Többször is gyújtogatott, különböző időpontokban három épületet is porig égetett. 61 napot töltött magánzárkában, ahol csak tapogatózott a sötétben és élelem gyanánt a csótányok szolgáltak. 1917 elején Panzram segített egy másik rabnak a szökésben. Ő volt Otto Hooker, aki később halálos lövést adott le Minto felügyelőre, mikor véletlenül összefutott vele egy közeli városban. Az eset óriási közfelháborodást keltett, és az oregoni börtönben még rosszabbak lettek a körülmények.

1917 szeptemberére Panzramnak megvolt a hírneve odabent és odakint is. Többször is próbált szökni, átvágva a rácsokat a cellájában. Végül 1917. szeptember 18-án sikerült is neki. Betört egy házba Tangent városában, ruhát, élelmet, pénzt és egy töltött 38-as kaliberű pisztolyt lopott el. Néhány nappal később egy helyi rendőr felismerte őt egy körözési plakátról és megpróbálta letartóztatni. Panzram előkapta a pisztolyt, és tüzet nyitott a seriff helyettesére. "Tüzeltem és harcoltam, amíg volt töltény és volt merszem." - mondta később. De a lőszer elfogyott, és elkapták. Útban a börtön felé Panzram megpróbálta elvenni a rendőr pisztolyát és heves birkózás vette kezdetét a rendőrautóban. A hátsó ablak kitört, több lövés érte a tetőt, miközben folyt a harc a pisztolyért. Panzramot véresre és eszméletlenre verték. Visszavitték Salembe, ahol egyből magánzárkába került. De nem sokáig.

Hihetetlen, de 1918. május 12-én Panzram ismét meglépett az oregoni börtönből. Elvágta az ablakrácsokat egy fémfűrész lapjával és leugrott a falról. A dühöngő őrök száz meg száz sorozatot lőttek ki rá, de Panzram elérte az erdőt és eltűnt a szemük elől. Később felugrott egy kelet felé tartó tehervonatra és örökre elhagyta Pacific Northwest környékét. John O'Leary-re változtatta a nevét és leborotválta a bajuszát. Lassan, de biztosan, betörésekkel és felgyújtott templomokkal a háta mögött, Panzram a keleti part felé tartott.

* * *

1920 nyarán Panzram hosszasan időzött a connecticuti New Haven-ben. Jobban szerette az olyan helyeket, ahol nyüzsgés volt, meg sok ember. Több ember, több célpont, több pénz, több áldozat. Ugyanakkor a rendőröknek is sokkal több dolguk volt; talán nem is volt idejük az olyanokkal foglalkozni, mint ő. Éjszakánként rótta az utcákat, könnyű prédát keresve. Ha nem sikerült kirabolni egy gyanútlan részeget vagy megerőszakolni egy fiatal fiút, házakat keresett, ahova betörhetett. Augusztusban egyik nap a Whitney Avenue 133 alatti házat szemelte ki, ami "dögösnek" tűnt és meg lehetett játszani. Öreg háromemeletes gyarmati ház, valami arisztokrata otthona lehetett, képzelgett magában. Az egyik ablakon át jutott be és elkezdte kirámolni a hálószobákat. Egy tágas dolgozószobában talált egy halom ékszert, kötvényt és egy 45-ös automata pisztolyt. A papírokon a "William H. Taft" nevet látta, ugyanazét az emberét, akiről úgy gondolta, hogy az juttatta Leavenworth-be 1907-ben. Akkor még Taft háborús miniszteri tisztséget töltött be, míg 1920-ban az Egyesült Államok egykori elnöke, illetve a Yale Egyetem jogi professzora volt. Miután Panzram mindent ellopott, amit csak bírt, a betört ablakon keresztül távozott, és egy nagy zacskó pénzzel útnak indult.

Manhattan alsó-keleti részét célozta meg, ahol eladta az ékszerek nagy részét és a kötvényeket is. Később erről is írt, miszerint "ezen a rabláson 3000 dollárt nyertem, a cucc egy részét megtartottam, köztük a 45-ös automata coltot is. A pénzből vettem egy yachtot, az Akistát." John O'Leary néven jegyeztette be a hajót. Ezt a nevet használta akkor is, amikor New York környékén tanyázott. A Keleti folyón hajózott felfelé, keletre a Long Island szoroson, Bronx déli partjai, New Rochelle, Rye mentén, Connecticut sziklás partjai felé. Útközben tucatnyi kikötött hajót tört fel, ellopta az italt, fegyvert, készletet, mindent, amihez csak hozzáfért. Az egyik hajó a 15 méteres Barbara II volt, a virginai Norfolkból származó Marsilliot család tulajdona. Végül a New Haven-i yachtklubban horgonyzott le az Akistával, ahol megállapodott egy ideig, élvezte a meleg időt, tiltott szeszesitalt fogyasztott, és leendő áldozatairól fantáziált.

Mikor Manhattan alsó-keleti részén járt, feltűnt neki a rengeteg odalátogató tengerész, akik eltávon voltak, míg a hajójuk a Keleti folyón volt kikötve. Rájött, hogy többen munkát kerestek az induló teherszállítókon vagy helyi hajókon. Ekkortájt hatalmas mennyiségeket szállítottak tengeren, ez volt az óceánjárók kora, amikor a nemzetközi utazás jelentős része a vízen történt. Ahogy East Village szűk utcáin kószált, kieszelt egy új rablási és gyilkossági tervet.

"Rájöttem, hogy működni fog, hogy felveszek néhány tengerészt, hogy dolgozzanak nekem, leviszem őket a hajóra, leitatom őket, közösülök velük, kirabolom majd megölöm őket. Így is lett." Néhány hétig a South Street szomszédságában járkált és kiválasztott egy-két áldozatot. Azt mondta nekik, hogy a fedélzeten kell dolgoznia és elkelne néhány segítő kéz. Bármit megígért nekik, hogy lejöjjenek a yachtra, amit City Island-en kívül, a Carroll Street elején horgonyzott le. Az egész nyarat ott töltötte 1920-ban.

City Island egy kicsi, két négyzetmérföld területű földdarab Bronx mentén. 1920-ban egy szűk tengeri közösség lakta: halászok, tengerészeti iparosok és helyiek, akik a saját dolgukkal törődtek. Eleinte az emberek oda se figyeltek "John O'Leary kapitányra", az ott tanyázó idegenre, aki csupán azért járt arra, hogy készletet halmozzon fel, és úgy tűnt, minden héten új legénysége van.

"Mindennap, vagy minden másnap bementem New York-ba, kószáltam a South Street 25 környékén és összeszedtem a tengerészeket." - mondta Panzram. Mikor meggyőzte őket, hogy jöjjenek le a yachtra, azok legfeljebb egy napig dolgoztak ott. "Boroztunk, bekajáltunk, aztán jól berúgtak és mentek aludni. Ekkor fogtam a 45-ös automatát, amit még Taft lakásából csórtam és szétlőttem az agyukat." Ezután egy nagy követ kötözött hozzájuk és a kis csónakjába rakta őket. Kelet felé evezett, a Long Island-szorosba, a Kivégzési Világítótorony környékén. Onnan kapta a nevét, hogy a függetlenségi háború alatt a brit katonák a sziklákhoz kötözték a lázadókat, és megvárták a dagályt, hogy azok megfulladjanak. Alig 90 méterre a toronytól, Panzram a tengerbe dobta áldozatait. "Még most is ott vannak, mind a tízen. Vagy három hétig csináltam ezt a svindlit. A hajóm dugig volt lopott cuccokkal." - írta később. De a helyiek gyanút fogtak, hogy nincs minden rendben az Akistával és kapitányával. Panzram rájött, hogy új terepet kell keresnie. Utolsó két utasával New Jersey partjai mentén hajózott, míg elérte Long Beach Island-et, ahol mindkettővel végezni akart. De 1920 augusztusának végén óriási szélvihar támadt, az Akista nekicsapódott a szikláknak és ripityára tört. Panzram nagy nehezen kiúszott a partra, és valahogy életben maradt.

A két tengerésznek sikerült eljutnia Brigantine Inlet partjaira, Atlantic City-től északra. "Fogalmam sincs, hova lettek, és nem is érdekel." - mondta később Panzram. Hamar felszívódtak a Jersey-i farmok földjein, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt, hogy megúszták a biztos halált, amit egy elnöki fegyver mért volna rájuk.

* * *

1921-ben Panzram hat hónapot húzott le a connecticuti Bridgeport börtönében, betörésért és töltött pisztoly birtoklásáért. Mikor kiengedték, csatlakozott egy tengerészeti szakszervezethez, ami éppen egy munkássztrájkot folytatott. A szervezet fő elkötelezettjei összeverekedtek a sztrájktörőkkel, és Panzramot kisvártatva ismét letartóztatták, mert tűzharcba keveredett a rendőrökkel. Meglógott a börtönből és elmenekült Connecticutból. Néhány nappal később elrejtőzött egy hajón és Angolában kötött ki, ami ekkor egy portugál kolónia volt, Afrika nyugati partján.

A Sinclair Olajtársaságnál munkát is szerzett, előmunkás lett az egyik fúrótornyon. Akkortájt az amerikai olajipar felfedező expedíciókat folytatott, új afrikai olajforrások után kutatva. A part menti Luanda városában Panzram megerőszakolt és megölt egy 11 éves fiút. "Egy kis néger kölyök, olyan 11-12 éves éppen arra császkált." - mondta. Panzram odacsalta srácot a Sinclair Olajtársaság területére, ahol szexuálisan bántalmazta és egy kővel bezúzta a fejét. "Otthagytam, de először közösültem vele, aztán megöltem." - írta Panzram a vallomásában. "Az agya kifolyt a fülén, mikor otthagytam. Ennél halottabb már nem lesz."

Ezen gyilkosság után Panzram visszatért Lobito Bay-be, az Atlanti-óceán partjára, ahol néhány hétig egy halászfaluban lakott. A helyiek gyanították, hogy ő követte el a gyilkosságot, de soha nem tudták rábizonyítani. Pár héttel később felbérelt hat helybélit, hogy vigyék el a dzsungelbe, krokodilvadászatra. Kongóban az európai spekulánsok jó árat fizettek az állatokért. Eveztek befelé a dzsungelbe, és a feketéknek sejtelmük sem volt arról, hogy Panzram mit tervezett velük. Ahogy mentek lefelé a folyón, Panzram lelőtte és megölte mind a hat férfit. "Az átlagos intelligencia számára szinte lehetetlennek tűnik hat embert egyszerre megölni... Sokkal könnyebb volt lelőni a hat négert, mint később megölni egy-egy fiatal fiút, és azok csak 11-12 évesek voltak." - mondta később. Egyesével mind a hatot hátbalőtte. Ahogy feküdtek a véres kenuban, Panzram még egy lövést küldött mindegyikük fejébe. Ezután megetette őket az éhes krokodilokkal, majd visszaevezett Lobito Bay-be. Mikor kikötötte a csónakot, rájött, hogy el kell tűnnie Kongóból, mert "tucatnyi ember látott Lobito Bay-ben, amikor kibéreltem a kenut meg a fickókat".

Észak felé tartott a Kongó folyón, Point Banana felé, végül az Arany Parthoz is eljutott. Kirabolta a farmereket a helyi faluban, és összeszedett annyi pénzt, hogy el tudjon jutni hajón a Kanári-szigetekre. Itt nem talált senkit, akit érdemes lett volna kirabolni, ezért azonnal elhajózott Lisszabonba. Mikor azonban megérkezett oda, rájött, hogy a helyi hatóságok tudtak az afrikai bűnsorozatról, és a rendőröket is figyelmeztették. Sikerült elrejtőznie egy Amerika felé tartó hajón, és 1922 nyarán ismét az USA területén tartózkodott.

Panzram csodálkozott, hogy milyen egyszerű ölni. Elképzelte magát, mint profi bérgyilkost, aki abból él, hogy pénzért öl. A kongói gyilkosságoknál használt fegyvert magával hozta, holott a rendőrök a sarkában voltak, mikor elhagyta Afrikát. 1922-ben a connecticuti Hartfordben hangtompítót is szerzett, a Maxim Silent Firearms Co. cégtől. De a próbalövés során csalódottan kellett tapasztalnia, hogy a fegyver még így is rendkívül zajos. "Ha az a nagykaliberű pisztoly meg a hangtompító rendesen működött volna, nagyban űztem volna a gyilkolási mesterséget." - írta évekkel később.

De bűnös életmódja következtében állandóan úton volt. Kevés időt töltött egyhelyben. Tudta, hogy a rendőrök mindig a nyomában lesznek, nem sokkal lemaradva, és bármikor lecsukhatják egy hónapokkal vagy akár évekkel korábban elkövetett, már elfelejtett tettéért. Korán megtanulta, hogy gyakran nevet kell változtatnia, és senkinek se árult el semmit a múltjáról. Amint elkövetett valami bűntettet, gyorsan elhagyta a helyszínt, felpattant egy tehervonatra, esetleg teherautón vitette el magát. Mindig rohant - nézett hátra, várta, hogy a "smasszerek" utolérjék, folyamatos félelemben élt, hogy elkaphatják. És mégis, tudva, hogy pillanatokon múlhat a szabadsága, a legtöbbünk által elképzelhetetlen gyűlölettől hajtva, tovább ölt.

* * *

Néhány nap után Panzram New York-ba ment, ahol a vámhivatalban megújíttatta kapitányi engedélyét és visszaszerezte a két évvel azelőtt hajótörést szenvedett Akista papírjait. Azt tervezte, hogy elköt egy másik hajót és vízre bocsátja az Akista néven. Elkezdett keresgélni a helyi kikötőkben, Connecticut partján haladva felfelé. Hamarosan a Rhode Island-i Providence kikötőjébe érkezett, de itt sem talált olyan hajót, ami hasonlított volna az Akistára. Észak felé folytatta útját Bostonba, és végül a Massachusetts-i Salem városába ért, mely a 17. századi boszorkányüldözések miatt volt híres. 1922. július 18-án, egy meleg délutánon, meglátott egy 12 éves fiút, aki egyedül sétált a város nyugati részén.

"Egész életemben kitartóan követtem egy elvet, mint azt látják." - mondta később. "A gyengékre, ártatlanokra és gyanútlanokra vadásztam." A fiút George Henry McMahon-nak hívták, a Boston Street 65-ben lakott. A gyerek a nap túlnyomó részét a szomszéd étteremben töltötte, amíg Mrs. Margaret, a tulajdonos meg nem kérte, hogy intézzen el neki valamit.

"Negyed 3 körül küldtem el az A&P üzletbe tejért, 15 centtel." - mondta később a bíróságon. A kis George otthagyta az éttermet és felfele indult el a Boston Street-en. Egy órával később egy másik szomszéd, Mrs. Margaret Crean, látta őt egy idegennel sétálni. "Július 18-án délután, az egyik ablakom előtt ülve, láttam egy fiút meg egy férfit sétálni az utcán. A férfi kék ruhát és sapkát viselt." - mondta a hölgy később. A férfi Carl Panzram volt.

"Azt se tudtam, hogy hívják." - mondta Panzram évekkel később. "Azt mondta, 11 éves... valami táskát vagy vödröt vitt magával. Azt mondta, a nagynénje boltjába kell mennie. Megkérdeztem tőle, akar-e keresni 50 centet. Azt mondta, igen."

Panzram elsétált McMahonnal a közeli áruházba, ahol még ahhoz is volt mersze, hogy megszólítsa az eladót. Néhány perccel később Panzram rávette a fiút, hogy kocsikázzon vele. Egy mérfölddel arrébb leszálltak, a város egyik elhagyatott részén.

"Megragadtam a karját és mondtam neki, hogy megölöm." - vallotta később Panzram. "Három órát voltam vele. Ezalatt hatszor közösültem vele, majd szétvertem a fejét egy kővel... Kitéptem néhány oldalt egy magazinból és lenyomtam a torkán."

Ezután ágakkal takarta be a holttestet és elsietett a városból. De ahogy menekült az erdős területről, két helybéli éppen arra járt. Észrevették a furcsa férfit, akinél mintha egy újság lett volna, és nagyon sietősek voltak a léptei. Idegesnek és kissé feldúltnak tűnt. De a két szemtanú egyszerűen továbbment.

A gyilkosság után Panzram azonnal New York felé indult. McMahon testét három nappal később, július 21-én találták meg. A salemi rendőrség és a környékbeli közösségek csapatokba tömörültek és megállítottak minden idegent, akit csak láttak. Több gyanúsítottat letartóztattak, többek között egy helyi pedofilt is, aki több helyi gyereket megtámadott. A gyilkosság hetekig szerepelt a címlapokon, de évekig nem tudták megoldani az ügyet. 1928-ban derült fény mindenre, amikor a két tanú megismerte Panzramot, amikor az Washingtonban egy másik gyilkosság miatt vonult börtönbe.

Egyértelműen azonosították őt azzal a férfival, akit azon a forró júliusi délutánon láttak hat évvel azelőtt, csupán néhány méterre attól a helytől, ahol George Henry McMahon agyonvert testét megtalálták.

* * *

Miután elhagyta Salemet, Panzram visszatért Westchester megyébe és tovább kereste a megfelelő hajót. 1923 elején a New York állambeli Yonkers-ben kibérelt egy lakást, John O'Leary néven. Állást is szerzett az Abeeco Mill Company-nél, mint őrszem. Azt állította, találkozott egy 15 éves fiúval, akit George Walosinnak hívtak és ugyanott dolgozott. "Meg akartam neki tanítani a közösülés összes fortélyát, de rájöttem, hogy már mindent tud és szereti is." - írta később.

1923 nyarán Panzram visszatért a Rhode Island-i Providence-be, ahol ellopott egy vitorlást az öböl egyik kis kikötőjéből. Ő maga már képzett tengerésznek számított akkor, aki több tucat ország vizein hajózott, mindenféle időjárásban. A hajó egy masszív vízi jármű volt, kb. 13 méter hosszú, és kiválóan felszerelt. Long Island Sound felé indult el, azt a helyet jól ismerte és nyugodtabbnak érezte magát ott. New Haven-ben kötött ki, és heteken át minden este járta az utcákat, kirabolható és megerőszakolható áldozatok után kutatva. Több házat és hajót kirámolt Connecticutban, ékszert, készpénzt, fegyvert és ruhát lopott. New Rochelle-ben feltört egy hajót, ami a parttól távolabb horgonyzott le. Egy 38-as pisztolyt vitt el a hajó konyhájából és mikor megnézte a papírokat, megtudta, hogy a hajó tulajdonosa a New Rochelle-i rendőrfelügyelő.

1923 júniusában a vitorlással a Hudson folyón haladva Yonkers-be ért és kikötött éjszakára. Megkereste George Walosint és azt ígérte neki, hogy dolgozhat a hajóján. 1923. június 25-én, hétfőn, a hajó északnak indult Peekskill felé, és aznap este Panzram megerőszakolta a fiút.

50 mérföldet hajóztak felfelé, majd Kingstonban Panzram kikötötte a yachtot. Újrafestette a hajót és megváltoztatta a nevet a farán. A partokat rótta és bejárta a helyi kocsmákat, vevőt keresve. Hamarosan talált is egy fiatal férfit, aki elment megnézni a hajót. Június 27-én mentek ki a fedélzetre és megittak együtt néhány italt. De a férfinak más tervei voltak. "Megpróbált kirabolni, de gyanúsan viselkedett, így nem tudott meglepni." - mondta Panzram. Kétszer fejbelőtte a férfit, a rendőrfelügyelő hajójából ellopott pisztollyal. Ezután egy vasnehezéket kötözött a testhez, majd a vízbe dobta. "Tudtommal még most is ott van." - vallotta be később Panzram.

A rákövetkező reggelen Panzram és George Walosin, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak, lefelé indultak a folyón. Még aznap kikötöttek Poughkeepsie-ben. Panzram a partokról halászhálókat lopott, melyek több, mint 1000 dollárt értek. Újra vízre szálltak, majd Newburgh-ba értek. Mikor a hajó lehorgonyzott, George a vízbe ugrott és kiúszott a partra. Később sikerült visszajutnia Yonkers-be, és elmondta a rendőrségnek, hogy Panzram szexuálisan bántalmazta.

A Yonkers-i rendőrség riadóztatta az összes várost a Hudson folyó mentén, hogy kapják el "John O'Leary kapitányt", aki egy 13 méteres yachttal hajózik lefelé a folyón. A rendőrök még ekkor sem tudták, hogy a hajót Providence-ből lopták. Panzram egészen Nyack-ig eljutott, ahol Peterson kikötőjében lehorgonyzott éjszakára és megpihent. De a szemfüles helyi rendőrök 1923. június 29-én reggel megszállták a fedélzetet és letartóztatták Panzramot. Közösüléssel, betöréssel és rablással vádolták. Másnap John Fitzpatrick és Charles Ward detektívek egy városi kompon mentek érte. A helyi börtönbe zárták, és bíróság elé került. A letartóztatási lapján "O'Leary" neve mellett az állt, hogy "tengerész". Azt mondta, Nevada államban született és 40 éves.

1923. július 2-án éjszaka megpróbált megszökni egy másik fogollyal, Fred Federoff-fal közösen. Megpróbálták kiásni az ablakrácsokat a falból, az ágy egy darabjával. Az őrök azonban éppen rutinellenőrzést végeztek és észrevették őket. "A városi börtönből való szökési kísérlet vétsége miatt John O'Leary, az állítólagos folyami kalóz, magánzárkába került." - írta másnap a helyi újság.

Panzram ekkor ügyvédhez fordult segítségért. "Találtak nekem egyet, Mr. Cashin-t. Mondtam neki, hogy a hajóm öt- vagy akár tízezer dollárt is megér, és az övé lehet, papírokkal együtt, ha kihoz innen." - mondta. Az ügyvéd kifizette az óvadékot és néhány nappal később Panzramot kiengedték. Soha nem tért vissza. Mikor Cashin be akarta jegyeztetni a hajót, kiderült, hogy lopott volt. A rendőrség azonnal le is foglalta, és persze Cashin az óvadéki pénzt is elbukta. Panzram átverte a saját ügyvédjét.