Ukrajna Oroszország után a második legnagyobb területű állam Európában. A kontinens keleti szegletében elterülő ország történelme során ritkán volt önálló, hol lengyel, hol litván, hol orosz fennhatóság alatt állt. Területe nagyobbrészt síkság, bár hegyvidékek is találhatók rajta, délen a Krím-félszigeten a Krími-hegység, nyugaton pedig a magyar határ mentén a Kárpátok nyúlványai húzódnak. Az éghajlata mérsékelt, meleg nyarakkal és enyhe, nem túl hideg telekkel.
 Természeti adottságaiból és a klimatikus viszonyokból következően az ország gazdaságában hagyományosan a mezőgazdaság dominál, bár főleg a nagyobb települések környékén komoly ipari központok is kialakultak.
 
 Yavoriv az ország nyugati részén található. A hidegháború idején egy nagy katonai támaszpont uralta a város életét, de az elszakadás után a bázis megszűnt, a lakosok évtizedekig elfojtott nemzeti és vallásos érzületei pedig újra a felszínre törtek. Vasárnap senki nem dolgozott errefelé, még kevésbé húsvét vasárnap. Ez alól csak a rendőrség állománya képezett kivételt, akiknek az efféle ünnepek túlórákkal és dupla műszakokkal terhelt dolgos időszakot jelentettek.
 Bár Igor Khuney felügyelőnek a hétvégéi rendszerint szabadok voltak, ezen a napon - 1996. április 7-én - mégis behívták szolgálatra. A katonai lakótelep környékén járőrözött társaival, míg felettese, a körzeti rendőrfőnök Szergej Kryukov, az irodában próbált életet verni magába az aznapi ötödik csésze teával. Kryukov már éjfél óta bent volt a kapitányságon, és mind ő, mind pedig Khuney meg volt győződve arról, hogy egy hosszú és nehéz nap áll előttük. Az azonban meg sem fordult a fejükben, hogy pár órán belül - egy letartóztatott gyanúsított révén - részesei lesznek a modern idők egyik legrettenetesebb sorozatgyilkossági ügyének. Ahogy azt sem sejtették, hogy munkájukért utóbb semmiféle elismerésben nem részesülnek majd. 

 Dél körül Khuney furcsa hívást kapott egy Pjotr Onoprienko nevű embertől. Onoprienko beszámolt róla, hogy nemrég az otthonában egy fegyverekkel teli rejtekhelyre bukkant.
Gyanította, hogy a gyilkos eszközök a vele egy fedél alatt élő unokatestvéréhez, Anatolij Onoprienkohoz tartozhatnak. Amint hazaért, kérdőre vonta a férfit, aki erre meglehetősen ingerülten reagált. Heves szóváltás alakult ki köztük, melynek a végén a házigazda felszólította unokatestvérét, hogy pakoljon össze és azonnal hagyja el a lakását. Anatolij ezt hallván szörnyű dühbe gurult és megfenyegette Pjotrt, hogy jobb, ha ezután nyitva tartja a szemét, mert „húsvétkor majd lesz gondja a családjára”. A szerettei biztonságáért aggódó férfi ezután hívta Khuneyt, hogy vizsgálja ki a fenyegetést. Azt is elmondta, hogy az unokatestvére újabban egy asszonnyal él a közeli Zsitomirszkajában.
Kryukov érdeklődését felkeltette a gyanús alak. Eszébe jutott, hogy egy mostanában elkövetett gyilkosság eszközével megegyező típusú (orosz gyártmányú tizenkét kaliberes Tos 34-es vadászpuska) fegyver ellopását jelentették Zsitomirszkaja körzetéből.


„Nagyon távolról indult a szál, de gondoltam, itt van egy fegyveres fickó Zsitomirszkajából és egy eltűnt puska. (...)” – mondta Kryukov. „Ha aznap reggel nem kapom meg ezt a jelentést, sose gyanakodtam volna. De megkaptam és ennek már utána kellett járni.”

Kryukov ezután felhívta a feletteseit a lvovi rendőrségen, és további instrukciókat kért. A lvovi rendőrfőnök, Bogdan Romanuk tábornok, utasította Kryukovot, hogy állítson össze egy csapatot és kutassák át Onoprienko lakását.

 Kryukov egy órán belül húsz járőrt és detektívet trombitált össze, majd a csoport kocsikba vágta magát és az Ivana Khristitelya utcába hajtott. A gyanusított itt élt egy Anna nevű yavorivi fodrásznővel és annak két gyermekével. A ház bejáratait lezárták, két-két rendőr őrizte a második és a negyedik emeletet, a csapat maradéka pedig az épület környékén szóródott szét. Khuney, Kryukov és Vladimir Kensalo járőr csak ezen óvintézkedések megtétele után indult meg a gyanúsított lakásának ajtaja felé.
 Anna és a gyerekek ezidőtájt épp templomban voltak, így csak Onoprienko, akit a kicsik „apának” hívtak, tartózkodott a lakásban. Amikor Kryukov becsöngetett, Anatolij azt hitte, hogy Annáék érkeztek haza és gyanútlanul ajtót nyitott. A kint várakozó három rendőr azonnal benyomult a helyiségbe és a földre teperte a meglepett férfit. Amint a gyanúsított kezén bilincs kattant, Kryukov körbenézett a lakásban és egy Akai sztereo magnót pillantott meg a nappaliban. Eszébe jutott, hogy ugyanilyen készülék eltűnését jelentették a március 22-én Buskban meggyilkolt Novosad család rokonai is, a tetthely szemrevételezése után.

„Mindig magamnál hordtam egy listát azokról a műszaki eszközökről, melyeket a tettesek különböző bűncselekmények során elloptak. Megvolt a gyártási idejük és a sorozatszámuk is.” – mondta később Kryukov. „Az Akai minden azonosítója stimmelt a buski gyilkosságnál eltűnt magnóéval.” 

 Amikor a rendőrök megkérték Onoprienkót, hogy azonosítsa magát, az szó nélkül egy szekrényhez vezette őket. Amint az egyik nyomozó kinyitotta az ajtaját, a férfi hirtelen előrevetődött és megpróbálta magragadni azt a pisztolyt, amit előzőleg ide rejtett. Szerencsére nem sikerült elérnie a fegyvert, mert még idejében lefogták és a földre teperték. A pisztoly képében újabb fontos bizonyíték került a rendőrség kezébe, ugyanis mint utóbb kiderült, egy odesszai gyilkosság színhelyéről lopták el.
Átlátva a helyzet komolyságát, a nyomozók Onoprienkót beszállították a kapitányságra, majd nekiálltak a lakás tüzetes átkutatásának. A nap végére nem kevesebb, mint százhuszonkét olyan tárgyat találtak, melyek különböző megoldatlan gyilkosságok és egyéb bűnesetek helyszíneiről származtak, köztük volt egy lefűrészelt csövű Tos-34-es vadászpuska is.

A házkutatás vége felé Annáék is megérkeztek.

„Azonnal megértette, hogy valami komoly ügybe csöppent és tudni akarta, hogy mi folyik itt.” – emlékezett vissza Kryukov. „Nem volt mit tenni, félrevontam és megkérdeztem emlékszik-e azokra a gyilkosságokra, amiket Bratkovichiben követtek el. Ezt meghallván sírva esett össze.”

Habár rengeteg tárgyi bizonyíték állt a rendelkezésére, Kryukovnak szüksége volt a gyanúsított beismerésére is. Onoprienko azonban jelezte, hogy nincs szándékában beszélni. Amikor a felügyelő szembesítette a tényekkel és bizonyítékokkal a férfi csak mosolygott.

„Egy tábornoknak beszélek, neked nem.” – mondta.


Yavirov főfelügyelője, Bogdan Teslya a hétvégét otthon töltötte, így nem vehetett részt személyesen sem a letartóztatásban sem a házkutatásban. Röviddel azután, hogy a rendőrök végeztek a lakás átvizsgálásával – úgy este kilenc körül – Kryukov felhívta, hogy jöjjön be és vezesse le a kihallgatást.
Tesylát kollégái a környék legjobb vizsgálótisztjének tartották, aki minden körülmények között képes volt megőrizni a nyugalmát és higgadtan beszélni az elfogott bűnözőkkel. Tudták, hogy ha valaki, ő biztosan képes lesz megoldani a gyanúsított nyelvét.

 A kapitányságon eközben Onoprienko lemondott a jogáról, hogy ügyvédet hívjon és továbbra is konokul hallgatott. Annak ellenére, hogy többször is kinyilvánította, hogy tábornoki rang alatt nem hajlandó tárgyalni senkivel, Tesyla mégis megkísérelt belőle kihúzni annyi információt amennyit csak lehetséges.

„Féltem, hogy balul fog elsülni a dolog.” – mondta Tesyla. „Ez az a fajta ügy volt, amiben nem lehet kiszámítani, hogy mi történik a következő percben. Akár fel is akaszthatta volna magát a cellájában az éjszaka folyamán, és az esetet sosem tudtuk volna rendesen lezárni. Mindenképpen szóra kellett bírnunk.”

Tesyla, míg a Lvovból érkező belügyes tábornokra vártak, megpróbálta Onoprienkót arra rávenni, hogy legalább magáról meséljen valamit. 

Hosszú percekig úgy tűnt, hogy a gyanúsított még erre sem hajlandó, de fél tizenegy felé végül megtört a jég és beszélni kezdett. Elmondta Tesylának, hogy Laskiban, Zsitomir megye egyik kis falvában született, hogy az édesanyja még egész fiatalkorában meghalt és hogy az apja nem sokkal ezután beadta egy orosz árvaházba. Később azt is elmesélte, hogy mennyire dühítette, hogy míg ő lelencként nevelkedett, addig a bátyja a családdal maradhatott.

„Azt mondta, hogy az apja és a bátyja könnyedén gondját tudták volna viselni.” – mesélte Tesyla. „Mocorogni kezdett és ideges lett amikor erről beszélt.”

A felügyelő ekkor megkérdezte Onoprienkót, hogy vajon érzett-e valaha haragot a családok iránt. A gyanúsított rövid tétovázás után lassan megrázta a fejét, majd újra azt kezdte hajtogatni, hogy csak egy tábornoknak hajlandó beszélni.

„Ezen a ponton valami mással próbálkoztam.” – mondta Tesyla. „Azt válaszoltam neki, hogy ne aggódjon megkapja a tábornokát, akár tizet is idehozunk, ha kell. De mi van ha neki se mond semmit? Talán nincs is mit mondania. (...) Ekkor végre megszólalt: Ne aggódjon. Lesz mondanivalóm.”

 Nem sokkal este tizenegy után Tesyla elhagyta a helyiséget és kiment a folyosóra, ahol már várta őt az időközben megérkezett Romanuk tábornok. Egy rövid megbeszélés után a két férfi és Romanuk asszisztense, Marien Pleyukh, visszament a szobába, ahol Onoprienko, ígéretéhez híven megkezdte a vallomását.

 Először beismerte, hogy ő lopta el a puskát, majd azt is bevallotta, hogy használta is a legutóbbi gyilkosságánál. Elmondta, hogy először 1989-ben ölt. Az akkori bűntársával, Szergej Rogozinnal, a helyi edzőteremben ismerkedett össze. Kisebb betöréseket, lopásokat követtek el közösen, hogy kiegészítsék szerény jövedelmüket. Egy éjszaka azonban, amikor egy félreeső házat próbáltak kirabolni a városon kívül, a tulajdonosok felfedezték őket. A két fegyveres, attól tartva, hogy a szemtanúk később még a vesztüket okozhatják, az egész famíliát – a két szülőt és nyolc gyermeküket – hidegvérrel lemészárolták.
Onoprienko pár hónappal az eset után összeveszett Rogozinnal és megszakított vele minden kapcsolatot.

Következő áldozata egy kocsiban alvó család (köztük egy tizenegy éves kisfiú) volt.

„Eredetileg az autót akartam kirabolni.”- vallotta. „Akkoriban még teljesen más ember voltam. Ha tudtam volna, hogy van valaki benne, inkább lelépek.” Ehelyett azonban mindenkit agyonlőtt, a holttesteket pedig elégette.
Állítása szerint nem lelte örömét a gyilkolásban. „A hullák rondák.” – mondta. „Bűzlenek és valamiféle negatív vibrálás veszi körül őket. Miután megöltem azokat az embereket a kocsiban, két órán keresztül ültem a holttestek között és azon töprengtem, hogy mihez kezdjek velük. A szag elviselhetetlen volt.”

A gyilkosságok után, Onoprienko hosszú évekig látszólag sikeresen küzdött a démonaival. Beköltözött az unokatestvéréhez, ám 1995 december 24-én újra elszabadult a pokol. Ezen az éjszakán a Zaicsenko család házába tört be, az Ukrajna középső részén található Garmania faluban. Megölte az erdész apát, a feleségét és két fiukat egy lefűrészelt csövű vadászpuskával, majd felgyújtotta a házukat. Mindössze a pár jegygyűrűit, egy aranyláncot, fülbevalókat és néhány használt ruhát zsákmányolt.

„Egyszerűen csak lelőttem őket. Nem mintha élveztem volna, de késztetést éreztem rá. Attól kezdve olyan volt minden, mint egy játék amit a világűrből irányítnak.”

 Onoprienko pár nappal később egy másik négytagú családot mészárolt le. Az elkövetés eszköze itt is lőfegyver volt. Állítása szerint egy látomásában maga az Isten utasította a szörnyű tettre. A házat akárcsak a legutóbbi esetben itt is felgyújtotta. Miközben elhagyta a tetthelyet, meglátta őt egy férfi aki a közeli úton sétált. Onoprienko ezt a szerencsétlent is agyonlőtte.
 1996. január 6-án három különböző alkalommal összesen négy embert ölt meg. A Berdianszk – Dnyeprovszkajai országúton állt lesben, kocsikat állított meg és meggyilkolta a benneülőket. Az áldozatai között volt egy tengerésztiszt, egy taxisofőr, és egy szakácsnő is, aki a közeli kolhozban dolgozott. 

„Olyan volt mint egy vadászat. Csak itt embereket kellett leszedni.” – magyarázta a vádlott.
„Egyedül ültem otthon és unatkoztam, amikor ez az ötlet az eszembe villant. Nem tudtam tenni ellene semmit, képtelen voltam kiverni a fejemből. Erősebb volt nálam. Beszálltam a kocsiba, az állomásra hajtottam, felugrottam egy vonatra és elindultam gyilkolni.”

 Az országúti gyilkosságok után tizenegy nappal újra lecsapott. 1996. január 17-én Bratkovichiba hajtott és rátört az öttagú Pilat családra. A korábbi esetekhez hasonlóan itt sem irgalmazott senkinek. Miután kiirtotta a lakókat (köztük egy hatéves kisgyereket), kirabolta a házat, majd még hajnal előtt felgyújtotta az épületet.

„Olyan voltam mint egy állat. Úgy tekintettem rájuk, ahogy egy ragadozó néz a bárányokra.”

Akárcsak a legutóbb, most is meglátták, amint elhagyta a mászárlás helyszínét. A két tanút, egy ötvenhat éves férfit és egy 27 éves nőt, ugyanolyan hidegvérrel végezte ki, mint nem sokkal előtte a szerencsétlen családot.

 Alig két héttel ezután, január 30-án, Fastovában Onoprienko megölt egy 27 éves ápolónőt a két kisfiával és egy harminckét éves férfivel együtt, aki balszerencséjére épp náluk vendégeskedett. A nyomozóknak azt vallotta, hogy ekkor már nem tudott megálljt parancsolni magának, megszállottja lett a gyilkolásnak. 

 Egy hónappal a fastovai rémtett után, február 19-én, Olevskbe utazott és betört a Dubchak család otthonára. Az apát és a fiút lelőtte, az anyát és a fiatal lányt pedig kalapáccsal verte agyon. A kislány, aki végignézte ahogy megölik a bátyját és a szüleit, épp imádkozott amikor Onoprienko belépett a szobájába.

„Másodpercekkel azelőtt, hogy szétvertem volna a fejét, ráparancsoltam, hogy mutassa meg, hogy a szülei hol tartják a pénzt. Rámnézett, dühös, dacos kifejezéssel a szemében és azt mondta: Nem!
Hihetetlen volt az ereje. De nem éreztem semmit.”

 Február 27-én Onoprienko Malinába hajtott és rátámadt a Bodnarchuk családra. Először a szülőket lőtte le, majd a hét és a nyolc éves kislányokra rontott. A korábbi esetektől eltérően a szerencsétlen gyerekeket fejszével verte agyon. Egy órával későb a szomszédban lakó üzletember elsétált a ház mellett. Onoprienko úgy döntött, hogy őt is megöli. Először golyót eresztett a gyanútlan férfibe, majd a holttestét összevagdosta azzal a baltával, amit a gyerekek meggyilkolásakor használt.

„Ó tudja azért öltem meg őket mert szerettem mindannyiukat, azokat a gyerekeket, azokat a férfiakat és nőket, meg kellett tennem, a belső hang azt hajtogatta a fejemben, a szívemben és egyszerűen rákényszerített.”

Onoprienko állítása szerint az utolsó gyilkosságra március 22-én került sor, amikor a Bartkovichitől nem messze fekvő Buskba hajtott és lemészárolta a négytagú Novosad családot.
Őket is lelőtte, majd felgyújtotta a házukat.

„Nem vagyok mániákus.” – mondta. „Ha az lennék, most rávetném magam önre és itt helyben megölném. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Engem egy felsőbb hatalom szállt meg, valami telepatikus vagy kozmikus erő, ami irányítja a cselekedeteimet. Olyan vagyok, mint egy nyúl a laboratóriumban. Egy olyan kísérlet részese lettem, ami bizonyítja, hogy egy ember képes gyilkolni és képes megtanulni együttélni a bűneivel. Megmutattam, hogy meg tudok birkózni ezzel, bármit kiállok és mindent elfelejtek.” 

  A kihallgatás csaknem reggel hatig tartott. A férfi ezalatt több, mint ötven gyilkosságot ismert be, amiket nagyrészt az elmúlt három hónapban követett el. A rendőrök minden gyilkosság részletét gondosan lejegyezték. Ami a motívumot illeti, Onoprienko többször is kinyilvánította, hogy szeretné, ha úgy tanulmányoznák őt, mint a „természet csodáját” akinek egy felsőbb hatalom parancsolta, hogy gyilkoljon.

 Az első kihallgatás után egy nappal, Tesyla Lvovba ment, ahová Onoprienkót is átszállították és öt napon keresztül faggatta a gyanúsítottat.
  Tesyla a férfit az általa eddig ismert „legzavarbaejtőbb személynek” írta le. Onoprienko újra előadta azt a fantazmagóriáját, hogy Isten parancsára ölt, és hogy ő voltaképpen egy kiválasztott, faj különleges példánya. Azt állította, hogy erős hipnotikus hatalommal rendelkezik, amivel még az állatokat is képes irányítani, sőt, a gondolata erejével akár a szívüket is meg tudja állítani.

„Azt mondtam neki, hogy érdekesnek találom amit a hipnotikus erejéről mondott, és megkértem, hogy ha tudja, próbálja ki rajtam is.” – mesélte később Tesyla. „De ő ezt visszautasította azzal, hogy az ereje csak a gyenge emberekre hat, és én túl erős személyiség vagyok.”

  Onoprienko elmondta, hogy előzőleg már kezelték egy kijevi kórházban skizofrénival. Ennek a szálnak a lekövetésére azonban Tesylának, aki egyszerű lvovi nyomozóként volt jelen, nem volt meg a kellő felhatalmazása. Az állítás azért volt érdekes, mert a letartóztatás után nem sokkal került napvilágra. A kijevi belügyminisztérium nyomozója Alexander Tevashchenko azt mondta, hogy Onoprienko – akit akkoriban már O-polgártársként is emlegettek – az intézmény járóbetege volt, akiről a terapeutái állítólag tudták, hogy a múltban már gyilkolt.
  Tesyla később azt állította, hogy neki nem volt tudomása az ügy ezen oldaláról és a kijevi nyomozők sem bocsátottak ki a kezdeti nyilatkozaton kívül újabb információkat az esetről. 

  1996. április 19-én pénteken, a nyomozást Tesylától a belügyminisztérium nyomozói vették át. A vádlott kihallgatásával eltöltött hét után Tesyla úgy összegezte a benyomásait, hogy Onoprienko nyilvánvalóan őrült és mindvégig egyedül cselekedett.

  „Voltak híresztelések arról, hogy valójában egy banda tagja lehetett, de érzésem szerint a motivumairól és a különleges erejéről szóló fejtegetéseit nem ott helyben találta ki. Persze tévedhetek, de ez az amit gondolok az ügyről. Ha racionálisan nézzük a dolgot, be kell látnunk, hogy csak egy magányos elkövető képes ilyen sok gyilkosságot véghezvinni. Egy bandában nagyobb a kockázata, hogy eljár valakinek a szája, teszem azt részeg az illető vagy véletlenül elkottyantja a barátnőjének... De persze mint mondtam tévedhetek.”

 Habár a pszichiáterek végül szellemileg egészségesnek találták Onoprienkót, aki részt tud venni az ellene folyó tárgyaláson, az eljárást mégsem kezdhették el 1998 novemberéig. Hihetetlen de Ukrajnában csak akkor lehet elindítani egy büntetőpert, ha a vádlott minden ellene szóló bizonyítékot megismert és elolvasott. Anatolij Onoprienko esetében pedig hatalmas mennyiségű anyagról volt szó. Csak a fényképek kilencvenkilenc albumot töltöttek meg. A borzalmas fotókon láthatóak voltak a megcsonkított áldozatok, a kocsik, a házak és azok a holmik amiket a vádlott a bűntettek színhelyeiről elhozott.
 A másik akadály a pénz volt. Egyszerűen nem volt anyagi keret egy ilyen nagy és elhúzódó tárgyalás végigvitelére. Végül a költségvetésből csoprtosítottak át egy összeget erre a célra, miután a per bírája televízión keresztül szabályosan könyörgött az illetékeseknek.

1998. november 23-án az ukrán bíróság a 39 éves Anatolij Onoprienkót szellemileg épnek és beszámíthatónak nyilvánította, aki képes felelősséget vállalni a tetteiért. A zsitomiri bíróság határozata szerint:”Nem szenved pszichikai elváltozásokban, tudatában volt és uralta cselekedeit, külön elmekórtani kivizsgálást nem igényel.”

 Onoprienko tárgyalása 1999. február 12-én vette kezdetét Zsitomirban, ebben a Kijevtől kilencven mérföldre nyugatra fekvő városban. Onoprienko, akárcsak korábban Csikatilo, a „rosztovi hasfelmetsző” , egy fémkalitkában ült a tárgyalóteremben, kitéve a népharag szóbeli és tettleges megnyilvánulásainak. A fűtetlen helyiséget megtöltő több száz fős tömegből folyamatosan fenyegető bekiabálások zavarták meg a tárgyalást, a közelebb állók közül pedig többen megpróbálták leköpni.
 „Engedjetek minket, hadd tépjük szét.” – kiáltott egy asszony a terem hátsó traktusából röviddel a tárgyalás megkezdése előtt. „Nem jár neki a golyó. Lassú kínhalált érdemel!”
 Mivel félő volt, hogy a nép a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, a terembe csak egy fémdetektoron keresztülhaladva léphettek az emberek. Sokan attól tartottak, hogy Onoprienko megússza tizenöt évvel, az ukrán törvények szerint ugyanis ez volt a halálbüntetésen kívül adható legsúlyosabb büntetési tétel.

A vádlott nem bizonyult túl beszédesnek a tárgyalás alatt. Amikor megkérdezték, hogy kíván-e mondani valamit, csak megvonta a vállát: „Nem, semmit.”
Miután informálták a jogairól, azt morogta: „Ez a ti törvényetek.” Mikor megkérdezték a nemzetiségét azt felelte, hogy nincs neki. A bíró figyelmeztette, hogy ez lehetetlen, mire ingerülten forgatni kezdte a szemét és csak annyit mondott: „Nos, a végrehajtószervek tisztviselői szerint ukrán vagyok.”

Továbbra is azt állította, hogy egy robotnak érzi magát, melyet évek óta sötét erők vezérelnek.

„Maga nem képes olyannak elfogadni amilyen vagyok.” – kiáltott egyszer a bíróra. „Nem látja mindazt a sok jót amit majd tenni fogok,és ezért soha nem fog megérteni. Ez a hatalmas erő mindent irányít, még ezt a termet is. Sosem lesz képes felfogni ezt. Talán majd az unokái...”

 Onoprienko védője, Ruslan Moshkovsky, aki mint mondta nem vitatja a védence bűnösségét, a hatóságok alkalmatlanságát hangsúlyozta, amiért ez az ámokfutás ilyen méreteket ölthetett, és megpróbálta Onoprienko árvaházban eltöltött gyermekkorát enyhítő körülményként beállítani.
Az ügyész, Jurij Ignatyenko ezt azzal próbálta kivédeni, hogy amikor kiderült, hogy a vádlottnál letartóztatása előtt skizofréniát diagnosztizáltak, a bíróság új pszichológiai vizsgálatot rendelt el, hogy tisztába jöjjön Onoprienko aktuális elmeállapotával. Szerinte a férfi motivációja önnön erőszakos természetében rejlik.

„Minden társadalomban vannak egyedek, akik természetüktől fogva képesek ölni, és vannak akik erre ugyanezen okból képtelenek. Mindenki egyfolytában azt kérdezi, hogy hogy gyilkolhatott meg ennyi embert. Nos, miért ne tudta volna megtenni, ha a körülmények lehetővé tették számára... Onoprienko kettős életet élt, és ez itt a lényeg.” 

Onoprienko a tárgyalás során többször is előadta a szokásos meséjét, miszerint őt az ördög, a titokzatos hangok és a felsőbb hatalmak vezérlik. Biztosította a bíróságot arról, hogy bűnös minden ellene felhozott vádpontban, de mint elmondta nem érez semmiféle megbánást.

„Ma is gyilkolnék, ha tehetném. A sátán bestiája vagyok.”

A több mint száz kötetnyi sokkoló bizonyíték bemutatása és a vádlott beismerése után, a per 1999 áprilisában elérkezett a záróbeszédekhez. Az ügyész az ügy súlyosságára való tekintettel, halálbüntetést kért a vádlottra.

„Figyelembe véve, hogy micsoda extrém fenyegetést jelent mindannyiunkra Onoprienko személye, a büntetésnek is ennek megfelelően extrémnek, azaz halálbüntetésnek kell lennie.”

A vádlott védője, továbbra is a férfi sanyarú gyermekkorának felemlegetésével próbált meg érvelni.

„A védencem négyéves kora óta szenvedett az anyai szeretetet és a törődés hiányától. (...) Kérem a bíróságot... hogy enyhítse az ítéletet.”


  A bíróság alig három óra alatt meghozta a döntését. Az ítéletet a tárgyalást levezető bíró, Dymitro Lipsky hirdette ki. „Az érvényben lévő ukrán törvények értelmében a vádlott büntetése golyó általi halál.” Ekkor Onoprienko - aki eddig lehajtott fejjel ült a ketrecében - hirtelen kiabálni kezdett.

„ Raboltam és gyilkoltam, de én egy robot vagyok, nem érzek semmit. Olyan sokszor voltam már a halál torkában, hogy most már egyenesen érdekel, hogy mi vár rám a túlvilágon!”

 
 „Istennek hála, hogy vége van.” – sóhajtott megkönnyebbülten egy titkárnő, miközben elhagyta a tárgyalótermet.
A halálos ítélet furcsa helyzetbe hozta Ukrajnát. Az ország ugyanis nem sokkal azelőtt csatlakozott egy olyan egyezményhez, amely tiltotta a halálbüntetés kiszabását. Mindazonáltal, mind a nép, mind pedig a politikusok egyetértettek abban, hogy az Onoprienko-ügy kivétel.

Az elítélése után Onoprienko, akit a média „Terminátorként” is emlegetett, egy hosszabb interjút adott a London Times riporterének. Ebben egyebek mellett az elkövetett gyilkosságokra is visszaemlékezett.

„Már régóta elkezdtem felkészíteni magam a börtönéletre. (...) Nem félek a haláltól. A halál számomra semmit sem jelent. Természetesen előnyben részesíteném a halálbüntetést. Az emberekkel való kapcsolattartás nem érdekel. Elárultam őket.”

„Amikor először öltem, egy szarvast lőttem le az erdőben. A húszas éveim elején jártam akkoriban és emlékszem, hogy nagyon felkavart amikor láttam meghalni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért tettem. Sajnáltam őt. Soha többé nem éreztem hasonlót.”

„Ha valaha kikerülnék innen újra gyilkolni kezdenék. De ezúttal durvább lennék, tízszer durvább mint eddig. A késztetés még mindig bennem van. Használjátok ki ezt az esélyt, mert én a sátánt szolgálom. Azok után amit kint tanultam, nincs versenytársam ezen a téren. Ha mégsem végeznek ki, akkor megszököm a börtönből és az első dolgom lesz, hogy elkapom Kuchmát (az akkori ukrán elnököt) és a heréinél fogva fölakasztom egy fára.”

 Szergej Rogozint - Onoprienko bűntársát az 1989-es gyilkosságnál - a bíróság tizenhárom év börtönre ítélte. Anatolij Onoprienko jelenleg a siralomházban ül, miközben a rendőrök életének az 1989 és 1995 közé eső gyanúsan csendes időszakát vizsgálják, olyan megoldatlan bűnesetek után kutatva, melyekhez esetleg neki is köze lehetett.

„Számomra embereket ölni olyan volt, mint felhasítani egy paplant. Férfiak, nők, öregek, gyerekek, mind egykutya. Egyikük iránt sem éreztem semmi szánalmat. Se szeretetet se gyűlöletet, csak puszta közönyt.”