Idegroncs

Arcomon könnyek peregnek...
Egyszerre sírnak s nevetnek
A fejemben szólaló hangok.
Lágyan monoton lantok
Dallamai magukhoz hívnak.
S ők belül csatákat vívnak,
Térdre kényszerítve testem.
Önmagam őrülete lettem.

Kezeim hajamba tépnek,
Ahogy az idegen léptek
Koponyámra taposnak, várva
A fájdalom válasz-szavára,
Mely sikolyként tör torkomból elő,
Hogy beléremeg a velő
És csontokat hasít a méreg,
Mely, mint alantas féreg
Rágja agyamban mélyebbre magát,
Dúdolva a gyönyörnek dalát,
Melyet neki szenvedésem okoz,
S mi bennem halál-vágyat fokoz.

Semmim nincs már,
Ha pokol-tűz vár,
Lángjába magam megyek!
Inkább hamu ott legyek
Mintsem itt maradván
Megtépázott ember-maradvány.