A FARKASEMBER BALLADÁJA Ha éjjel első álmodból riadsz fel, a telihold az ablakban ragyog, és torkod elszorul, s vonítanod kell (úgy űz egy titkos, ősi, szörnyü sokk), akár az eb... Nem! Mint a farkasok, kik, mint az ősöd százezernyi éve, ma is künn kóborolnak még az éjbe', mert hajtja őket véres indulat... Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod, kinő a bundád, karmod és fogad. Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség, mit százszor látsz a horrorfilmeken: a génjeidből jő e farkaséhség, mit jóllakatni nem lehet sosem, e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem, ha elpattan, mi lelked még befedte, civilizáltság pókhálónyi leple, s megláthatod valódi önmagad. Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem, kinő a bundád, karmod és fogad. S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán, s üvöltést sejt mindenhonnét füled, a szörny elől nem mindhiába futsz tán? Hisz őt saját lelked mélyén leled! Veled nőtt fel, s együtt születtetek, szüksége nem volt ahhoz sem fogakra, hogy bősz varázslatát beléd harapja, ahogy veszett kutyák a kínjukat: megosztozott a testeden veled, s kinő a bundád, karmod és fogad. Herceg, ha eztán kínoz még a félsz, a Holdra rá se ránts - magadba nézz! Embertestben születtél? Az kevés! Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad! Ha azt legyűrni ész s erő kevés, kinő a bundád, karmod és fogad!