Már-már a mozibajáró megbarátkozott a gondolattal, hogy tavasszal már nem lesz több horrorfilm a magyar mozikban - ekkor tör ránk a Boogeyman.

Pedig isten megmondhatója annak (és a hazai videó-megjelenési adatok), hogy a műfaj kevésbé ismert szereplőkkel operáló példányait mostanában inkább volt szokás a videótékák alsó polcaira száműzni. Ennek a vélekedésnek azonban ellent mond, hogy az utóbbi fél évben számos horrorfilm, vagy azzal rokonműfaj képviselői tűntek fel a filmvásznon, hol húzónevekkel, hol anélkül. A teljesség igénye nélkül ezek: Átok - The Grudge, Kör 2, Fehér zaj, Fűrész, Bújócska. E listához csatlakozik egy mostani premier, a Boogeyman is.
A cím ismét nagyszerűen utal a tartalomra. Valamiért a forgalmazó úgy gondolta, hogy mindenki vágja, hogy az angol Boogeyman szó a mumusra utal, bár az is lehet, hogy nem akartak elriasztani a magyar nézőket a komolytalannak ható címfordítással. Pedig hiszem, hogy ezzel szívességet tettek volna nekik, hisz a Boogeyman már-már elektra-i mélységekbe hatol, legalábbis a minőséget tekintve.

A történeten gyorsan túl lehet esni. Tim (alakítója a jónevű Barry Watson) gyermekkorában már találkozott a mumussal, aki meg is ölt egyet a családtagjai közül - legalábbis ő ezt hiszi. Kedvenc pszichiátere tanácsára úgy dönt, hogy visszatér a szülői házba és leszámol a múlttal, valamint végre elfogadja, hogy a Mumus csak pajzán képzeletének egy szüleménye.

A folytatást gondolom mindenki sejti, hisz nem horrorról lenne szó, ha nem történnének a filmben gyanús események. És igen, valóban lényhorrorról van szó, mégpedig a tini fajtájából, az Aki bújt, aki nem (Jeepers Creepers) és a Sötétség leple (Darkness Falls) által kitaposott nyomvonalon haladva. Talán az utóbbi, a Fogtündérről szóló Sötétség leple az, amivel a Boogeyman története kb. 78,1%-os hasonlóságot mutat, tehát akik megszállott rajongói az említett filmnek, azok semmi pénzért ne hagyják ki a Boogeyman-t - a többiek viszont messzire kerüljék el, mert egyszerűen nem lehet igazán pozitívat mondani a filmről.

A szereplők kevésbé ismert tévészínészek, talán egyedül Lucy Lawless, alias Xena arcát ismerjük itthon. A rendezést pedig Stephen T. Kay vállalta el, aki ugyancsak a kisebb képernyőn edződött és gondolom szerethette a videoklipeket, mert az egész film leginkább egy nagy horroklipre hajaz. Ahelyett, hogy a lényt és az eseményeket mutatná a rendező, úgy érzi, hogy sokkal hatásosabb (és a leszállított korhatárt figyelembe véve kifizetődőbb is) ha csak hangeffekteket és villanásokat használ vágás gyanánt. Ez lehet hogy nagyon cool, de szerintem inkább idegesítő, akárcsak a film végén a bagatell és fantáziátlan befejezés.